Szép visszaemlékezés, kb. ugyanez, csak másfél évtizeddel később. Péter akkor már nem, Széphelyi még mindig, sőt, még vehemensebben cigizett. Talán mi voltunk az utolsó évfolyam, amelyiknek még szabadott, bár a termekben már akkor sem lehetett, bár a Széphelyit ez nem érdekelte különösen :). Az a baj, hogy ha kedden bemegyek és megkérdezem az alapszakos diákoktól, hogy ki volt György Péter, akkor tízből kilencnek nem lesz róla fogalma, és annak az egynek is annyi, hogy ő volt az a kedves, mosolygós idős bácsi, aki bottal bóklászott a folyosón. Már az előző évfolyamok sem nagyon értették, hogy milyen lehetett az, amikor Péter óráin a földön, csilláron, ablakban, falon is ültek-álltak a diákok, sőt, utcáról betévedt emberek, és milyen lehetett az, amikor az óráin emberek kiabálva vitatkoznak, egymással is, meg vele is, amit olyan elegánsan és természetességgel kezelt, ahogyan Zidane vesz le egy ötven méteres ívelést. Örülök, hogy céloztál az írásodban arra, hogy noha Péter nagyon határozott tudott lenni a nyilvános vitáiban, de talán ő mondta ki a legtöbbször azt is, hogy tévedtem.
Köszi! Örülök, hogy más is hasonlóképp élte meg, nem csak az emlékeim vezetnek félre. Szerintem azzal nincs semmi baj, hogy a "maiak" nem emlékeznek György Péterre, hiszen neki és a hozzá hasonló tanároknak lételeme volt a személyes kapcsolódás. Mittomén, én még elsőévesen pont hallgattam Németh Lajost, de hát már nemigen derült ki, hogy két évtizeddel korábban mért volt elemi hatása. Az egyetemi közegnek többek között az is a lényege, hogy van az oktató személyiségeknek egyfajta dinamikája: hatnak közvetlen tanítványaikra, de hatásuk korlátozott, és a tanítványaik hitelességén múlik, hogy tovább tudják-e vinni a hagyományt...
Szép visszaemlékezés, kb. ugyanez, csak másfél évtizeddel később. Péter akkor már nem, Széphelyi még mindig, sőt, még vehemensebben cigizett. Talán mi voltunk az utolsó évfolyam, amelyiknek még szabadott, bár a termekben már akkor sem lehetett, bár a Széphelyit ez nem érdekelte különösen :). Az a baj, hogy ha kedden bemegyek és megkérdezem az alapszakos diákoktól, hogy ki volt György Péter, akkor tízből kilencnek nem lesz róla fogalma, és annak az egynek is annyi, hogy ő volt az a kedves, mosolygós idős bácsi, aki bottal bóklászott a folyosón. Már az előző évfolyamok sem nagyon értették, hogy milyen lehetett az, amikor Péter óráin a földön, csilláron, ablakban, falon is ültek-álltak a diákok, sőt, utcáról betévedt emberek, és milyen lehetett az, amikor az óráin emberek kiabálva vitatkoznak, egymással is, meg vele is, amit olyan elegánsan és természetességgel kezelt, ahogyan Zidane vesz le egy ötven méteres ívelést. Örülök, hogy céloztál az írásodban arra, hogy noha Péter nagyon határozott tudott lenni a nyilvános vitáiban, de talán ő mondta ki a legtöbbször azt is, hogy tévedtem.
Köszi! Örülök, hogy más is hasonlóképp élte meg, nem csak az emlékeim vezetnek félre. Szerintem azzal nincs semmi baj, hogy a "maiak" nem emlékeznek György Péterre, hiszen neki és a hozzá hasonló tanároknak lételeme volt a személyes kapcsolódás. Mittomén, én még elsőévesen pont hallgattam Németh Lajost, de hát már nemigen derült ki, hogy két évtizeddel korábban mért volt elemi hatása. Az egyetemi közegnek többek között az is a lényege, hogy van az oktató személyiségeknek egyfajta dinamikája: hatnak közvetlen tanítványaikra, de hatásuk korlátozott, és a tanítványaik hitelességén múlik, hogy tovább tudják-e vinni a hagyományt...