Az értelmiségi

György Péter halálára

Nahh, ha a legutóbbi poszttal Jack DeJohnette-et sirattam el, akkor eljött az ideje György Péternek is...

Igazából fogalmam sincs, hogyan keveredtem először egy György Péter-órára. Én művtöri–filozófiára jártam, egyetlenként az évfolyamomban, aki a két szak közös halmazába esett. Viszont mindkét szak attitűdjének alapvető eleme volt az „esztétákkal” szembeni mély bizalmatlanság. A filozófusok a fogalmi tisztaságot, a művészettörténészek a ténybeli tájékozottságot kérték folyton számon az „esztétákon”, legalábbis akkoriban, a 90-es évek elején, amikor az „esztétika” majdnem olyan szexi, de a hagyományos diszciplínák által mélyen lenézett akadémiai pin up girl volt, mint mondjuk a „kulturális antropológia” vagy az „intermédia”.

Rám alapvetően két tanár volt elemi hatással, valószínűleg azért, mert hozzám hasonlóan mindketten súlyos láncdohányosok voltak. Azok még azok a daliás idők voltak, amikor az ELTE bölcsészkar bármely szabadon választott szemináriumán lényegében bárki rágyújthatott, de a tanárok biztosan. (Emellett a pestibarnabásban, a „félemeleti büfében” szálra lehetett kapni a cigit, amely akkoriban a legnépszerűbb FMCG volt egyetemszerte.)

Széphelyi György nem kispályázott, ő a legdurvább és legbüdösebb Fecskét szívta, amit csak el lehet képzelni, és sűrű füstfelhőbe burkolózva merengett a maga tépelődő módján a barokk ürügyén jóformán mindenről, aminek köze volt a képzőművészethez, de leginkább a kortárs művészetelmélet kínzó kérdésfelvetéseihez.

Vele szemben György Péter maga volt a Boris Vian által megénekelt Jean-Sol Partre, aki elefántháton vonul be az előadóterembe. György Péter már akkor kortalannak tűnt... nagyjából sejtettük, hogy olyan 35–40 körül lehet, de az az elképesztően magabiztos tudás, a végtelenül szabatos kifejezésmód, és nem utolsósorban az önreflexív szenvedély teljesen kortalanná tette. Ehhez hozzájárult az is, hogy folyamatosan csúszkált tegeződés és magázódás között – nem tudom, hogy mostanában hogy van, de akkor a magázódás annyira alap volt az egyetemen, hogy szinte még a tanársegédeket is magáztuk.

György Péterre tök jellemző, hogy most már fogalmam sincs, milyen órájára is jártunk. Nem is témája volt az óráinak, hanem inkább sodrása. György Péter elindult valahonnan – jellemzően valami, őt elképesztően felidegesítő (de hát mi nem idegesítette fel elképesztően György Pétert a kilencvenes évek elején?) újságcikken, vagy filmélményen vagy kiállításon –, és egy letaglózósan szellemes, váratlan, ugyanakkor rém következetes asszociációs ugrásokkal teli szónoklat végén kilukadt valahova, amitől mindannyiunknak elkerekedett a szeme.

Így visszagondolva, nem véletlen, hogy György Péter annyira beleszerelmesedett az internetekbe. Maga egy György Péter-előadás pont olyan volt, mint egy végtelenített Wikipedia netsurfing, hiperlinkek egymásra épülő sorozata, amely magától értetődő természetességgel, rendel egymás mellé Claude Lanzmannt és Derek Jarmant, Winckelmannt és Walter Benjamint, Fredric Jamesont és Zámbó Jimmyt, Hofi Gézát és Hans Beltinget, Ridley Scottot és Csurka Istvánt, Arnold Schwarzeneggert és Jovánovics Györgyöt...

Akkoriban az egyetem a decens „tudástranszfer” színhelye volt – kevésbé technicista módon, mint mostanában, de azért eléggé. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az előadókat és órákat, amelyek kilógtak a sztenderdizált, érték- és érzelemsemleges, jólfésült akadémiai diskurzus keretei közül. György Péter órái pont kilógtak. Nála azt érezted, hogy a tudásnak, a gondolkodásnak, a dolgok, tárgyak, témák és terek vizsgálatának TÉTJE van. Hogy semmi nem mindegy. Hogy minden egyes kibaszott szavadért felelősséggel tartozol.

És mindezt roppant szórakoztatóan és trendsetter módon. Akkoriban, a kilencvenes évek első felében „györgypéterre” járni elég menő dolog volt. Tulajdonképpen a „gyépé” volt a nagyon kevés indok egyike, amely felmentést adott a kötelező belvárosi bölcsészkocsmázások alól.

„Bocs, györgypéteren voltam” vagy „szori, de györgypéterre megyek” – nagyjából összesen ez volt az érvényes kifogás a halaszthatatlan grinzingizések vagy kötelező hétköznap délelőtti ibolyázások alól.

György Péter – Széphelyivel ellentétben – akkoriban éppen leszokóban volt a cigarettáról. Ez azt jelentette, hogy ő nem vásárolt, viszont saját gondolatmenetének sodró lendületében a harmadik mondat után elemi nikotinhiány tört rá, aminek az lett a vége, hogy gondolkodás nélkül, ott az óra közepén lelejmolta bármelyik tanítványát.

A szemeszter első harmadában már kialakult a rítus, hogy Géza báratom minden óra kezdetén magától értetődő természetességgel, ugyanakkor némi teatralitást sem mellőzve csapta ki frissen megbontott Cameljét György Péter elé, aki nem volt rest 90 perc alatt elszívni egy fél dobozzal belőle.

Mondjuk akkoriban lényegében minden bölcsész dohányzott, tehát egyáltalán nem volt fájó elképesztően bepállott dohányszaggal kitántorogni egy brutális intellektuális sortűzből. Én például biztosan György Pétertől hallottam először Walter Benjaminról, aki aztán hosszú évekre igazi hősöm lett. Ha csak ennyit segített volna az életemen, már örökre hálás lennék neki.

Nagyon nehéz így, 2025-ben elmondani, hogy mit jelentett a György Péter-féle É.R.T.E.L.M.I.S.É.G.I. attitűd a 90-es években. Sokaknak rém ellenszenves volt az a meglehetősen – hogy is fogalmazzak finoman – „kombattáns” entellektüel közéleti szerepvállalás, amelyet György maga valóságos etikai imperatívusznak tartott. Számára értelmiséginek, „esztétának”, tanárnak, egyetemi embernek lenni egyet jelentett annak a felelősségével, hogy intellektuális képességeit a köz szolgálatába állítsa.

Az értelmiségi pedig kétféle módon szolgálhatja a közt: egyrészt megkérdőjelez minden „természetesnek gondoltat”, másrészt szem- és nézőpontokat, egyszerűbben és nagyzolóbban fogalmazva értékeket szolgáltat a döntéshozóknak, azaz a politikusoknak és nagytőkéseknek.

György Pétert valahogy mindig is ez a kétoldalú étosz fűtötte. Ebből fakad az, ahogy leghíresebb politikai gesztusaként felkérdezi Orbán Viktort Szárszón a székház-sztoriról, vagy az, ahogy behálózza a a korszak frissen privatizált félállam-kapitalizmusának egyik legnagyobb hatalmú alakját, Straub Eleket.

A kilencvenes évek első fele egyébként is az entellektüelek bezúdulása a politikába és a „gazdaságtanba” (szándékosan nem „gazdaságot” mondok). Mintha a platóni állam születne meg: underground értelmiség arcok katapultálnak elképesztő pozíciókba, foglalják el a „médiateret”, filozófusok tömegei forgolódnak a pártelitekben, és „esztéták” gyújtó szavára tíz- és százmilliókból alakulnak portálok, online cégek, teljes piacokat lefedő vállalkozások.

Én magam abba az abszurd helyzetbe kerültem, hogy pár évig még kollégája is lehettem György Péternek. Igazán jóban sosem voltunk, én mindig féltem attól az ellentmondást nem tűrő, kategorikus és kompromisszumképtelennek tűnő pozíciótól, amit akkoriban felvett. (Ez aztán később sokat csitult, és az utóbbi két évtizedben számomra elképesztő reveláció volt a „szelíd”, „emberi” György Péter.)

De az a kultúra-, tudomány- és egyáltalán: világszervezési képessége mindig lenyűgözött, amellyel jó dolgokat volt képes létrehozni. Mélyen belém vésődött az a pillanat, amikor megláttam az általa létrehozott „média” tanszék számítógéptermét. Ez pont a kissé koszlott, pókhálós, Agfa-diás, könyvatkás művtöri-tanszék alatt volt a Múzeum körúton, és hát nehéz elképzelni élesebb kontrasztot... Valamikor 94–95 tájékán egy betárcsázós modem-mentes, full extrás, vastag sávszéles terem, tele bitang PC-kkel, és karbunkulusként két vagy három szuperdizájnolt Mac-kel.

György Péter nélkül, és a full extrás hardvervarázslat nélkül nem lett volna semmi. Nem lett volna Metropolis, minden idők magyar filmelméleti folyóirata, amelyet ezeken a gépeken raktunk össze háromnapos nemalvásokkal. Nem lenne egy csomó újság, amelyek szerkesztői, elkötelezett szerzői, fáradhatatlan oknyomozói mind innen, György Péter médiaszakjáról áradtak ki.

És persze neki köszönhetem életem első email címét, ben@emc.elte.hu, nagyjából ezzel regeltem a tanszéki Netscape-en át minden Usenet newsgroupba, ha ez mond valakinek valamit.

(És nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de György Péternek, pontosabban az általa gründolt elképesztő tanszéki vasnak köszönhetem, hogy néha ma is a Quake meg a Duke Nukem pályáival álmodom. Mert amikor úgy este 10 tájban már a betűket sem láttuk az egész napos szövegszerkesztésben, akkor bizony indult a szerver, és kezdődött a preklasszikus FPS-hentelés a szörnyekkel megrakott űrállomásokon.)

Én magam egyébként még egy dolgot köszönhetek György Péternek. Azt, ahogy a tereket látom és ahogy a terekről gondolkodom. Nekem ez jutott György Péter enciklopédikus érdeklődéséből.

Döbbenetesen sokat tanultam tőle arról, hogy egy tér sohasem lehet jelentés nélküli. A teret mindig létrehozta valaki, értelmezi valaki, belakja valaki és a tér mindig önmaga kontextusa. Ahogy György Péter a múzeumokról, a kiállításokról, a temetőkről, a városokról beszél (Walter Benjamin, ugye!), úgy nagyon kevesen beszélnek a terekről, Magyaroszágon meg aztán végképp senki, talán Mélyi József...

Én – persze, sok minden más mellett – ezt köszönhetem György Péternek: hogy ha bemegyek valahova, akkor értem, hogy hova megyek be. Nélküle nem érteném, de tényleg nem, és ez örök hálára kötelez.

És még egy dolgot: hogy a gondolkodás végtelen. Soha nincs vége, mindig van tovább, semmi sincs lezárva, hanem a világot megérteni, na, az egy neverending story. Aki azt mondja, hogy „ez a tuti”, abban sose bízz. Úgyhogy most abba is hagyom. Tényleg nagyon kevés ember volt rám akkora hatással, mint ez a parázsló szemű, szenvedélyes, elképesztően komplex ember.