Arc és maszk
Udo Kier halálára
Tulajdonképpen nem is tudom, kinek a halottja... Udo Kierrel valahogy mindig is úgy voltam, hogy nem tudtam hova tenni, valahogy mindig két világ között lebegett a fejemben.
Majdhogynem tiszteletbeli magyarrá vált, legalábbis egy nagyon pontosan körülírható szubkultúra, a most ötvenes–hatvanas budapesti bölcsészértelmiség szemében... valahogy úgy, ahogy egy generációval feljebb tiszteletbeli magyarrá vált Brandauer vagy Nowicki.
Ez a szubkultúra a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójának undergroundjából, az újérzékenységből, szemiotikából, Erdély Miklósból, elképesztően kezdetleges videótrükkökből, Bowie-ból, Jancsóból, Stúdió ‘80-ból, FMK-ból, BBS-ből, Palais Schaumburgból, Magyar Műhelyből, JAK-ból, Talking Headsből és Új Symposionból összegyúrt belvilágban éldegélt, és ennek a belvilágnak Udo Kier lett az egyik fura, de ikonikus panoptikumfigurája.
Soha nem feledem, amikor először láttam a Psychét, nemigen hittem a szememnek, hogy ilyen film létezhet... hogy lehet így tereket berendezni-létrehozni, hogy lehet így történetet mesélni, hogy lehet így bánni a filmképpel és az emberi hanggal... Hogy a film úgy lehet színtiszta jelek és jelentések totálisan stilizált, rideg struktúrája, hogy közben a végletekig érzéki és kézzelfoghatóan konkrét.
Pont úgy, mint Udo Kier, akinek megfoghatatlan, egyszerre éterien különleges és végtelenül közönséges arca maga volt a Bódy-féle filmelmélet eszenciája.
Udo Kier nem volt különösebben jó színész, meg merem kockáztatni, hogy egyáltalán nem volt jó színész. De igazából soha nem is játszott olyan filmekben, ahol jó színészre lett volna szükség (eltekintve az elképesztően jó színészekkel dugig rakott késői Lars von Trier-filmekig, de azokban nyúlfarknyi, lényegében jelzésértékű mellékszerepeket kapott csak).
De hát Bódynak, Jancsónak, Kier magyar rendezőinek nemigen volt szüksége színészekre, legalábbis abban az értelemben biztosan nem, hogy lélektani hitelességgel játsszanak el valamit.
A színész Bódynál és Jancsónál is jel, mint ahogy egyébként az összes elképesztő ZS-kategóriás pszeudoerotikus náci vámpírhorrorban, amelyben játszott. Ezekben semmi szükség sem volt semmiféle színészi játékra, mindegyik úgy használta Kier arcát, mint egy maszkot.
Kiernek ez a maszk-szerűség volt a kulcsa és védjegye, nem véletlen, hogy a legjobb rendezők, akikkel dolgozott, ezt a maszk-szerűséget sitlizálták az egekbe. Fassbinder a Lili Marleenben óriási heget varázsolt a fél arcára, és hát ideteszem Bódy két nagyon kevéssé ismert (tévé)filmjét: Lenz Katonák-jának feldolgozását és a Krétakört, ami egy totál fura és megközelíthetetlen, középkori kínai darab tévére alkalmazása.
(A harmadik snitt pedig a Bódy után legbódybb magyar rendező, Xantus János diplomafilmjéből van, amelyben Kier egy zuhanyozó vakot alakít.)
Saját maga maszkjában, a Nagybetűs Náci ráégett szerepében tetszeleg a műfaji kliséket zseniális jelrendszerbe rendező Iron Skyban is.
Nagyon érdekes, hogy pont az Iron Sky elkészülte környékén jelent meg az a könyv, a művészettörténet egyik vitathatatlan csúcsműve, amely a lehető legpontosabban mutatja be Udo Kier jelentőségét. Hans Belting végtelenül érzékeny és lefordíthatatlanul szellemes című Eine Geschichte des Gesichts-e (Az arc története) arról szól, hogyan válik a művészetben és a médiában az emberi arc önmaga maszkjává. És hát Udo Kier egész filmográfiája ennek a tételnek lenne reprezentatív illusztrációja.
Bódy zseniálisan használta ki Kier arcának maszk- és jelszerűségét, a Psychében totális, az egyéniséget teljesen leromboló szemiotikai játékba vetve, amikor Kiert és Cserhalmit egyaránt megfosztja saját hangjától (Kiert Cserhalmi szinkronizálja a filmben, Cserhalmit viszont Garas Dezső, ami egészen szürreális hatást eredményez a gigantikus filmépítmény százezernyi szürreális hatása között).
Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a rajtam végigsöprő átmeneti és viharos Bódy-mánia (de hát az vesse rám az első követ, aki kortársam és nem esett bele a Psyché- vagy Kutya éji dala-áhítatba) után néhány évvel az MTV korhatáros sávjában köszönt vissza Kier arca. Madonnának az önparódiáig modoros noir-korszakában Udo Kier már egy alkoholban bőségesen megáztatott, puffadt szeduktív-obszesszív maszkot viselt, és valahogy nehéz volt feldolgozni, hogy a magyar underground ikonikus szempárja Hollywood felé kacsingat.
Nem tudom, hogy Kier mit jelent a “mai fiataloknak”, felteszem, semmit. Elképesztően szélsőséges minőségű életműve (és az, ahogy színészként használták) egy másik európai színészére, Rutger Hauerére emlékeztet, aki éppúgy feltűnt modernista csúcsművekben (igen, a Blade Runner is az), mint a legsilányabb trashekben, és az arcát legalább annyira jelként és maszkként használták, mint Kierét.
Mindettől függetlenül tényleg úgy érzem, hogy Kier halála leginkább a magyar kultúra, legalábbis az én generációs szubkultúrám nagy vesztesége.